Az első világháború közepén a franciák és a britek egy titkos megállapodásban felosztották maguk között a Közel-Keletet, pedig korábban függetlenséget ígértek az ott élő népeknek, hogyha csatlakoznak az antanthatalmakhoz, és szembeszállnak a megszálló Oszmán Birodalommal.
Ami Magyarországnak Trianon az a Közel-Keleten a Sykes-Picot egyezmény, amely az árulást, a nagyhatalmi intrikát és az európai arculcsapást jelenti egy olyan nemzetnek, amely korábban egységben élt.
1916. május 16-án Franciaország és Nagy-Britannia képviselői több hónapos tárgyalás után aláírtak egy titkos egyezményt, amiben felosztották egymás között a Közel-Keletet.
A két ország megbízottjai nevezetesen Mark Sykes brit diplomata és Francois-Georges Picot francia jogász ratifikálta az egyezményt, innen ered a Skyes-Picot paktum elnevezés.
A paktum szerint a kék terület francia gyarmat, a piros pedig brit fennhatóság alá kerül. Az “A” zóna francia a “B” pedig brit befolyási övezetté válik. A sárga terület nemzetközi fennhatóság alá kerül majd.
A titkos paktum tartalmára a cári Oroszország is rábólintott, azzal a feltétellel, hogy megkapták volna Isztambult és Örményországot. A közel-keleti rendezésbe az antant oldalán a világháborúba belépő Olaszországot is bevonták, nekik a mai Törökország dél-nyugati részét ígérték.
A mesterségesen húzott vonalak 1917-ben nyilvánosságra kerültek, miután a kommunista forradalom legyőzte a cár hadseregét és kiadták a titkos egyezményt a sajtónak. Először a Pravda és az Izvesztyija közölte le, de pár nap múlva a brit Guardian is lehozta.
Elárulták az arabokat
A britek az egyezmény aláírása előtt éveken keresztül ígérgették az araboknak, hogy független államot hozhatnak létre a földjeiken, ha csatlakoznak az antanthatalmakhoz és szembeszállnak az elnyomó Oszmán Birodalommal.
A brit-francia expedíciós erőknek egyedül nehezen ment volna a törökök legyőzése, ezért mindent bevetettek az angolok, hogy meggyőzzék az arabokat a lázadásra. A paktum aláírása után egy hónappal a Hasimita dinasztia vezetője, Hussein mekkai nagysharif vezetésével forradalom indult az oszmánok ellen, amihez heteken belül csatlakoztak a Közel-Kelet települései.
1917-ben, miután kiszivárgott Sykes-Picot egyezmény, az arab csapatok az antant oldalán harcoltak a törökökkel és a németekkel szemben. Az arab vezetők gyanakodva néztek „szövetségeseik” felé, de a britek hamar megnyugtatták őket, hogy ez nem befolyásolja a független arab állam létrejöttét. Az araboknak az sem tetszett, hogy Palesztinát nemzetközi védelem alá akarják helyezni, de a britek megerősítették a palesztinok szabadságát is. A háttérben viszont egy másik paktum is megköttetett, a Balfour-doktrina, amiben az akkori brit külügyminiszter, Arthur James Balfour megígérte a cionista mozgalmaknak, hogy a háború végeztével a zsidók Palesztinába telepedhetnek és önálló államot alapíthatnak. Ezzel megpecsételték a több ezer éve Palesztinában élő nemzetek sorsát, mivel a cionisták egy fajilag és vallásilag homogén államot képzeltek el.
Az arab világban ez a két egyezmény azóta is elevenen él, a nagyhatalmi árulás és a megalázottság szimbóluma lett. A nyugat ellenesség és a bizalmatlanság emiatt alakult ki a Közel-Keleten.
A háború utáni egyezkedés
1918-ra az arabok segítségével az antant legyőzte az Oszmán Birodalmat, akik október 30-án a mudroszi fegyverletételkor elismerték vereségüket. Az arab csapatok bevonultak Damaszkuszba, de hamarosan követték őket a britek is. Hussein nagysharif fia, Faisal herceg is megérkezett a városba ahol már összegyűltek az arab vezetők, hogy kikiáltsák a független arab államot, aminek Damaszkusz lesz a fővárosa.
A franciák ezt nem nézték jó szemmel, hiszen ők nem ígértek semmit az araboknak. I. Faisal király hiába ment el szinte az összes európai békekonferenciára, a franciák hajthatatlanok voltak.
A diplomáciai konfliktusba az amerikai elnök, Woodrow Wilson is beavatkozott, aki a népek önrendelkezésének jogára hivatkozva azt javasolta, hogy egy nemzetközi bizottság mérje fel a Közel-Keleten élő népek akaratát, és aszerint történjen a rendezés. A franciák és a britek látszólag belementek az egyezkedésbe, majd bojkottálták a bizottság munkáját. A javarészt amerikaiakból álló bizottság tagjai végigjárták az arab városokat annak ellenére, hogy a britek és a franciák ahol tudták, megakadályozták a munkájukat. Az eredmény önmagáért beszélt, mivel az arabok túlnyomó többsége a függetlenséget szerette volna.
Váratlan fordulatok
Musztafa Kemal Atatürk vezetésével a nacionalista törökök kiűzték a brit-francia-olasz erőket az észak-szíriai területekről, amit Kilikiának hívtak. Így Franciaországnak csökkent az esélye, hogy újabb gyarmatot hozzon létre. Ezért a franciák, megegyeztek a britekkel, hogy kivonulnak Damaszkuszból, és ultimátumot adtak az araboknak, hogy hajlandóak elismerni egy korlátozott autonómiát azzal a feltétellel, hogy a születendő arab állam vezetői kizárólag francia tanácsadókkal kormányoznak majd.
Az arab válasz világos volt, 1920 januárjában, a Damaszkuszban összeülő Szíriai Kongresszus Nagy-Szíria királyává koronázta Faisal herceget.
Az új arab államba beletartozott a mostani Szíria, Libanon, Jordánia, Palesztina, Izrael, az észak-szíriai tartományok egyes részei és a mostani Irak nyugati része. Pár hónap múlva a franciák jól felszerelt sereget küldtek Szíriába és leverték a megfáradt és korszerűtlenül felszerelt arab hadsereget. A Közel-Kelet sorsa megpecsételődött.
A mostani Szíriát és Libanont francia gyarmati sorsba kényszerítették, még a britek Irakot, Jordániát, és Palesztinát kapták meg. A cionista mozgalmak európai és amerikai zsidók tízezreit exportálták a Szentföldre elűzve az őshonos palesztinokat, s ezzel megalapozva Izrael állam létrejöttét.
A térség rendezése kizárólag a brit és a francia érdekeket szolgálta ki. A demokrácia és szabadság élharcosai nem törődtek a régióban élő több millió ember akaratával. Még az Egyesült Államoknak sem voltak annyira fontosak a liberális eszmék, pedig az arabok amerikai védnökséget kértek tőlük a franciákkal szemben.
A Közel-Kelet azóta sem nyugszik
A II. világháború után a gyarmati rendszerek összeomlottak és a közel-keleti országok sorra kiáltották ki függetlenségüket. Az újonnan alakuló államok belügyeibe a korábbi gyarmatosítók állandóan beleszóltak, és kormányokat buktattak meg, illetve vezetőket és katonatiszteket támogattak egymás ellen, hogy minél nagyobb káoszt teremtsenek.
Hab a tortán, hogy Nagy-Britannia a cionista terrorszervezetek nyomására kivonult Palesztinából, hátrahagyva a fegyverzetét a zsidó telepeseknek. 1948-ban a cionisták egyoldalúan kikiáltották a faji és vallási alapon létrehozott Izrael Államot. Az izraeli hadsereg közel egymillió palesztint űzött el otthonából és több száz települést rombolt le, hogy esélyük se legyen a hazatérésre. Ezzel kezdetét vette az arab-izraeli konfliktus máig tartó folyamata.
Az arab államok vezetői zászlójukra tűzték a palesztin sorskérdést, de eredményeket nem nagyon tudtak elérni, hiszen a zsidó lobbinak köszönhetően a nyugati világ a mai napig Izrael oldalán áll és csendben eltűri a cionisták háborús bűneit.
Az arab nacionalista vezetők az egység erejében bízva, több alkalommal is unióra léptek egymással, de ezek a próbálkozások is sikertelennek bizonyultak.
Idővel bebizonyosodott, hogy a térség és a társadalom problémáira a pánarab nacionalista eszmék nem tudtak megoldást találni. Mivel a szétdarabolt Közel-Kelet országai más érdekek mellett politizáltak, és nem volt azonos öntudat a társadalmakon belül sem.
Ezért a 80-as évektől kezdve a vallási fanatizmusra épülő iszlamista ideológiák kezdtek elterjedni az emberek között. Az iszlamista hívek egyre nagyobb befolyással bírtak a térségben, amit az Egyesült Államokhoz lojális öböl-menti arab monarchiák finanszíroznak. A szekuláris közel-keleti országok vezetői, próbáltak ellenállni az egyre jobban terjedő iszlamistáknak. A térségben elterjedt Muszlim Testvériséget több országban betiltották, tagjait bebörtönözték.
De a szélsőséges ideológiák egy újfajta köntösben kezdek beszivárogni. Ráadásul a nyugati államok csendben támogatták a vahabita és szalafita ideológiákat is, mivel a térségbeli szövetségeseken keresztül sikerült felfegyverezni a mostani Irakban és Szíriában tevékenykedő terrorista szervezeteket.
A játék nem szól másról, mint a Közel-Kelet újrafelosztásáról. Csak úgy néz ki, hogy a Nyugat emberére akadt, mivel számítások szerint az arab tavasznak pár hónap alatt végeznie kellett volna a szíriai kormánnyal. Ehelyett egy több éves háború alakult ki, amit a Szíriai Arab Köztársaság,- a szövetségeseinek segítségével,- közel száz terrorszervezet ellen vív amik nyolcvan ország kormányának és titkosszolgálatának támogatását élvezik.
Orientalista.hu – Sinoda